A bölcsességnek következményei és összetevői számosak lehetnek életünkre nézve. De valójában a bölcsesség egyenlő a hitünk belső hatásával gyakorlati életünkben. Tehát, ha mi bölcsek akarunk lenni, akkor cselekedni szeretnénk hit által mindazt, amelyet felismertünk. Ekkor harcban állunk a kétségeinkkel, hogy a bölcsesség megoldásai érvényesüljenek. Isten bölcsessége világosságunk mértékéhez képest adatik. A meglévő ismeretünk szerint élni eredményeket is jelent. Ekkor érthető lesz, hogy a bölcsesség kezdete az Úrnak félelme. Aki ezt az összefüggést megértette, az rendezett képet kap majd folytonosan az életéről és Isten terveiről, akaratáról és gondolatairól. 

Ne légy elégedett a megalázottságban és méltatlan élethelyzeteddel. Isten bölcsessége kitud emelni a legnehezebb szituációkból is. A krisztusi ember bölcsessége mindig Krisztus személyéhez és megváltói munkájához kapcsolódik. A bölcsesség keresztény teológiája Krisztussal kezdődik, és Ő vele végződik is. Az Újszövetség Jézust azonosítja a bölcsesség végső forrásaként. Krisztusban a bölcsességhez kapcsolódó ószövetségi igazságok beteljesültek és átformálódásukat megtalálták. Az ószövetségi bölcsesség kinyilatkoztatása az életet és az Úr félelme köré szervezte. Az Újszövetségben ez az élet Krisztusnak az evangélium bölcsességére irányul. 

A bölcsesség az, amikor Valaki Isten segítségével ügyesen használja a megértett tudást. Mestere lettél az Atya mentorlásának. A bölcs ember az, aki Isten elvárásaival megegyező módon él, vagy akar élni. Ez egy folyamat hatása a mennyből az Egyház számára. Lehet eseti és van folyamatos hatása.  „Íme az Úrnak félelme: az a bölcsesség, és az értelem: a gonosztól való eltávozás.” (Jób 28:28)

Az istenfélelem terén is sokat tanulhatunk még korunkban, amikor erről nem nagy divat beszélni - sokkal inkább azt hangsúlyozzuk, hogy Isten a segítőnk, jótevőnk, irgalmazónk stb. Az emberi lény számára is ellentmondásos, hogy szeretni és gyűlölni egyaránt képes. Isten számára kevésbé az, főleg, hogy a szeretet ellentettje nem csak a gyűlölet, hanem a félelem (lásd 1. János 4:18). Ha gyűlölünk, akkor még mindig érzünk valamit az adott személy iránt. Ennél rosszabb az apátia, a teljes közömbösség állapota. Ez határozottan nem az a félelem, ami az Istenfélelem szóban jelenik meg, ami maga a bölcsesség kezdetét (Péld 9:10) és a gonosztól való eltávozást jelenti (Jób 28:28). Mikor a Szentírás az Istennek utálatos dolgokról beszél, akkor azt is mindig világosan kifejezi, hogy utálatának tárgya a bűn és a gonoszság.

Az „Úr félelmének” egészséges megértése Istenről alkotott nézetemen múlik. A jira (יִרְאָה) a legáltalánosabb héber szó, amelyet a „félelem” kifejezésre használnak az Isten félelmével összefüggésben. Az Úr félelme azt a hozzáállást képviseli, hogy felismerjük: teljes mértékben rá vagyunk utalva az irgalom, a szeretet, sőt létezésünk kapcsán is.